Vegyes Mászott

Ez a cikk már nem elérhető az eredeti helyén, de megérdemli, hogy itt idézzem. 

Gondolatok 2 másodpercről

 Tetthely:  Szeptember 1. Tardosbánya 15 óra 9 perc, itt vagyok a nagyfal közepén, éppen a Zergevadász ötödik köztesét akasztom. A bányában síri csend, pedig körös-körül állnak emberek, de mindenki feszülten figyel. Amolyan vihar előtti csend ez. Fölöttem elsül egy fényképezőgép, de hangja nem jut el tudatomig. Idegességem egyre fokozódik. Mozdulataim teljesen görcsösé váltak és úgy izzad a kezem, hogy állandóan magnéziáznom kell, hogy le ne csússzak, pedig egyáltalán nincs meleg. Még tíz méter a fal tetejéig, lassan az út nehéz mozdulatához is elérkezem: Óvatosan kinyúlok balra egy kis oldalfogásra, bal lábbal kitámasztok, és már nyúlok is fel jobb kézzel egy kis függőleges repedésbe. Most jön a neheze: miközben jobb kezem enyhén ékelődik a repedésben, szép lassan átterhelek balra egy kis ferde peremre. Megvan ! Lenézek magam alá: az utolsó köztes már jó 5 méterrel alattam van. Érzem, ahogy eluralkodik rajtam a félelem, a testem szinte már remeg. Szánalmas látványt nyújthatok itt ebben a VIII-as útban, amit máskor gond nélkül kimászok, akár lefelé is, de most valahogy mintha teljesen elvesztettem volna a kontrollt mozgásom felett. Vészesen közeledek az út végéhez, ahhoz a helyhez ahol a forgatókönyv szerint el kell rontanom egy mozdulatot és lezúgni mélybe. Mindezt úgy hogy az út felétől nem akaszthattam a közteseket. Most szívesen megnyomnám a cancel gombot és hazamennék, vége, elmarad a produkció, nem tudom megcsinálni. Kérdő pillantást vetek a többiekre: nem lehetne inkább ezt az egészet elfelejteni? Egyáltalán tudják ők. hogy miként érzem most magam? Vagy csak azt  hiszik, hogy egy őrült vagyok, akinek nem gond leugorni 20 métert egy 23 méteres falon. Pedig nem vagyok őrült és igenis félek. És különben is kinek jutott eszébe ez a baromság … 

Előzmények: 

 … hát igazából az én ötletem volt. Az egész úgy kezdődött, hogy egy adrenalin-szegény napon könnyelműen felajánlottam, hogy az újság kedvéért szívesen ugrok egy nagyot. Bele se gondoltam milyen lesz állni a fal tetején, elengedni a fogást és lezúgni a mélybe. Mászás közben sokszor leesek, nagyon szeretek esni, de az más, olyankor nincs az az előjáték, nem tudod, hogy le fogsz esni, csak mászol, elrontasz valamit és már a levegőben is vagy. Nincs időd félni és ily módon csorbítatlanul élvezheted az esés örömeit. Ezzel szemben, amikor önszántadból kell leesni, van időd elmeditálni a helyzeten és ilyenkor a gondolkodás kifejezetten hátrányos is lehet. De hát, racionális gondolkodással a félelmet le lehet győzni és néha tényleg megéri. Így hát ezt az ötletet is meg kellet valósítani. Szerencsémre bizonyos "vigyázó kezek" a Mountexből (közismertebb néven Ildi) felajánlottak erre a célra egy vadi-új cseh gyártmányú Montana típusú kötelet, ami, mivel hogy még most is itt vagyok és írom ezt a cikket,  jól kiállta a próbát (aki egy ilyen teszt után esetleg még mindig nem bízna a cseh kötelekben, annak inkább ajánlanám a sakkot…).  Ezek után már nem volt visszaút, kijöttünk a "vesztőhelyre" elhelyeztük a fotósokat a falon és most itt vagyok, már csak egy pár méter van az út végéig de ebből a perspektívából már nagyon távolinak tűnik mindenféle racionális gondolkodásmód. Az emberen ilyenkor eluralkodnak az ösztönök, pontosabban az életben maradás ösztöne, ami esés közben jól jön, de nagyon megnehezíti az azelőtti pillanatot. Tapasztalatból tudom, hogy az ember ilyen, viszonylag rövid ideig tartó esés közben elveszti a kontrollt teste felett és az egyes végtagok irányítása teljes mértékben ösztönösen történik. Alapvetően a sérülési esélyek ilyenkor hibátlan biztosítóláncot feltételezve két dologtól függnek: biztosítótársunktól és testünk perdületétől melyet a sziklától való eltávolodás pillanatában szerzett. 

Hasznos jó tanácsok kezdő esőknek: 

Testünk perdülete érkezéskor némi problémát jelenthet (pl. fejjel lefele érkezünk meg stb.), ezen csak úgy tudunk segíteni, hogy eséskor némileg, kézzel és lábbal ellökjük magunkat a faltól, lehetőleg olyan irányba hogy testünk semerre se forogjon. Ez azért is hasznos, mert ilyenkor egy két méterre eltávolodunk a sziklától és így csökken annak az esélye, hogy valamelyik testrészünk zuhanás közben kontaktusba kerüljön a fallal. Zakó közben nyugodtan adjuk át magunkat az élvezetnek, ösztöneink úgyis, a lehetőségekhez mérten helyesen irányítják mozgásunkat. Ilyenkor további esélyeink már úgyis csak a biztosító embertől függnek. Biztosításhoz mindenképp az úgynevezett dinamikus módszert ajánlom, feltéve hogy nem áll fenn annak a veszélye, hogy páciensünk esés közben földet ér, vagy egy párkányon, esetleg más kiálló alakzaton fennakad. A dinamikus biztosítás lényege, hogy a kötelet a terhelés pillanatában hagyjuk megcsúszni a biztosítóeszközben, és sebességét csak egy két méter után csökkentjük nullára. Ilyenkor ugyan a szenvedő fél nagyobbat zuhan, de sokkal puhábbat esik, ami azt jelenti, hogy kisebb erő éri a biztosítóláncot és emberünket is. Ilyen módszerrel a repülő test forgását is tudjuk enyhíteni és kisebb lesz emberünk fal irányú sebessége mellyel, zuhanás végén a falhoz csapódik (ily módon sok bokatörést és térdzúzódást el lehet kerülni). Dinamikus biztosításhoz célszerű testről, nyolcassal biztosítani* (az un. Grigri nem alkalmas erre a célra), így a felfogandó energiát súrlódási energiává és saját testünk helyzeti energiájává tudjuk alakítani. Ezt a folyamatot célszerű egy jól biztosított, áthajló útban gyakorolni. 

Elméletből a gyakorlatba: 

Várj még egy percet - hallom fölülről, az egyik fotós még nincs pozícióban. Majdnem mondok valami csúnyát, de aztán visszafogom magam. Már le sem eshetek a kedvem szerint? Két kézzel kapaszkodom egy nagy fogásba, innen kell elugranom a szikla tetejére  úgy hogy nem foghatom meg azt. Hirtelen rám tör az a kellemetlen, leírhatatlan érzés: melegem lesz és egyfajta bizsergés jön rám. Nem tudom, hogy perceket vagy órákat vagyok már ebben a pozícióban. Az agyam küzd az ösztönömmel. Mintha nem is én lennék az, talán csak álom az egész, gyorsan legyünk túl rajta. Megfogadom, hogy soha többet nem csinálok ilyet. A félelemtől teljesen eltompultan érzem magam, a külvilág megszűnt létezni, csak én vagyok és ez a 3 centis perem, amibe görcsösen kapaszkodom. Egy pillanatra fölülkerekedik az agyam és felparancsolja a lábam a lépésre, amiről el kell rúgnom magam. Innen már tudom nincs megállás, meg fogom csinálni. Megkönnyebbülök, csak ne lenne ez a nyomasztó érzés. Mint egy kívülálló látom magam, ahogy nyúlok a fal teteje fele. A szívem elérte a maximális pulzusszámot. Ordítani szeretnék, de nem tudok, az agyam íme elvesztette a kontrollt. Egy pillanatra mintha megállna velem az idő, itt lebegek ég és föld között, de nem vagyok tudatomnál. Nem látom, amit szemem lát, nem hallom, amit fülem hall és nem ismerem mit agyam gondol, csak érzem azt a csodálatos és felfoghatatlan érzést. Vagy tán azt sem érzem!? Lehet hogy ez az érzés pont az érzések teljes hiánya? Nem tudom, de amikor, számomra meghatározhatatlan idő múlva megérkezek és agyam ismét átveszi az irányítást, határtalan öröm fog el. A két másodperce elindított ordítás most, mint örömujjongás tör ki belőlem. A becsapódásom abszolút fájdalommentesen történt, szinte kellemes volt. Félelmemet eufória váltja fel és a külvilág is kezd lassan beszűrődni miközben leeresztenek a földre. Jólesik körülnézni a bányában: mindenki arcán felszabadult mosoly ül. Földet érve megölelem Krisztiánt, a biztosítótársamat, neki köszönhetem, hogy csontjaim és izmaim megőrizték eredeti állapotukat. Tudtam, hogy benne bízhatok. Társaim kíváncsi kérdéseire szavak hiányában csak holmi kifejezéstelen jelzőket bírok dadogni minthogy "hű" , "örült jó", "hihetetlen" stb., de tudom, hogy az érzés leírhatatlan és csak az fogja ismerni aki kipróbálja. 

 Még alig egy perce állok biztos talajon és az enyhe sokktól még remeg a lábam, de az  agyam már játszik a gondolattal hogy ismét fölmásszak és leugorjak és ha csak két másodpercre is, de élvezhessem azt a "feelinget".

 Serényi Balázs

*A nyolcassal való biztosítást meghaladta az idő, mert veszélyes az alacsony súrlódás miatt. A dinamikus biztosítást inkább a testhelyzet változtatásával érhető el…(Alnulla)

Nem lesz 2020ban olimpián a mászás. Mondjuk reménykedtem benne, hogy a hozzáértés felülkerekedik, és újra a tiszta sport lesz az olimpia. Bár hogy a birkózást kitették az már jellemzett valamit, hogy a közelmúltra tekintsük. Vagy hogy az olimpia 100 évfordulóján nem Athénba volt olimpia, hogy régebbi eseményeket idézzek. Csalódott vagyok! Bíztam benne, hogy ez a nagyszerű sport ott lesz, bár voltak kétségeim is. Kicsit féltettem, hogy bejön az a szarság ami a többi sportot jellemzi. Bár láttam, hogy most is 10 forintért összevesztek ebben a sportban levők, szakmai és nem szakmai alapon ment/megy a meddő vita, amiben barátok/sportársak/kötéltársak egymás ellenségei lettek. Mostanában minta valamennyire felnőttek volna az emberek, a közös cél talán összehozta illetve közelebb hozta volna egymáshoz mindenkit. De az is lehet, hogy az olimpiának semmi köze ehhez.

Minden esetre nincsen semmi sem veszve, nagy csapás lehet ez, mert azt vártam tőle, hogy a beáramló pénz még sikeresebbé teszi a sportomat. De még nagyobb Erős-Kiss elvesztése. A személyes tragédián kívül a mászás, mint sportra gyakorolt lelki hatása miatt.